Kécza Sanyi mesél:
Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet... - a szerk.) Vagy a
csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S
persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki
tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a
bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán
túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki
a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni
a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a
barátnője még csúnyább volt.) Nincs
rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal
szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos,
megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint
két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon
voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a
folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem
lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok,
kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért.
És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC sem zuhanyzó – csak mosdó –,
a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és
nagy dolgukat.
 |
Ehhez hasonló - csak jóval nagyobb
vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban |
A két lány a „néger
szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott
történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi
italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt
az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire
nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba
toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni
valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból
nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a
történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az
embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát
távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka
leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy
kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot,
kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat!
Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes
tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.
Igen
ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv,
behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat
kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel
folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele
rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik
menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított
kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat
kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a
partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még
bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy
bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat,
küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon
vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához
elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris
kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a
lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó
csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy
golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték
a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták,
hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak
sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a
lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan
előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra
tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta
leemelni őket.
A
katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a
partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen
csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen,
kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más
verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután
mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a
kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután
kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután
persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit
kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben
kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek.
(Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi
betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk:
a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a
lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.
Ez bizony beigazolódott! Manilán a
kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak
gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba
is várjon rájuk egy kontroll (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki
még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.) Drága koitusz volt!
Hogy
miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések
idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a
történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel
így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben,
és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése